Két nap, és Karácsony van. A legkedvesebb ünnep.

Nem szándékos volt az utóbbi hallgatásom, egyszerűen csak elnyelnek a mindennapok.

Munka, itthon, munka, itthon. Sok mindent jó lett volna leírni pedig.

Úgy érzem, sok mindenben más lesz ez az ünnep, mint eddig. Nem számít pénz, nem számít semmi.

Régóta tudom, illetve érzem magamban azt, hogy kihalt belőlem minden ünnepszeretet. Hidegen hagy húsvét, anyák napja, érdektelen számomra az ünnepi haddelhadd. Minden szempontból. Nem várom, nem készülök, nem díszítek, csupán csak azt kívánom, legyen már vége.

Ki tudja mi okból, egyszer csak elkezdtem gondolkodni ezen. Addig addig forgattam fejemben a gondolatmorzsákat, míg végül elértem azt, hogy ez az egész dolog zavarni kezdett.

Miért nem szeretem az ünnepeket? Így jobb nekem? Hogyan jutottam el eddig, és mikor volt utoljára az, amikor elvarázsolt egy ünnepi hangulat? Normális ez? Amikor gyerek voltam, miért volt más? Akarom én, hogy így legyen? Felnőtt vagyok, idősödöm, miért kell, hogy kihaljon belőlem a varázs? Mások is így vannak? Érdekel engem egyáltalán más? Miért kell, hogy így legyen?

Egyszer valaki mondott egy tanulságos mondatot nekem. Így hangzott: "Az, hogy dobog a szíved, és lélegzel, még nem feltétlenül azt jelenti, hogy élsz."

Mélyen elgondolkodtam ezen.

Nem akarok úgy élni, hogy közben nem élek. Márpedig, ha valaki nem tud lelkesedni, készülődni, örülni egy közelgő eseménynek, az olyan, mintha nem is élne.

Van értelme így?

Nincs, nincs, NINCS!!!!

A másik meg az, hogy mi lesz majd, ha eljön az idő, mikor már hiába szeretnénk, nem tudunk majd sem lelkesedni, sem készülődni, sem örülni. Mert már nem leszünk.

Nagy feladat hárult elém ezért. Meg kellett tanulnom újra mindezt. Képessé  kellett tennem magam újra minderre. Ezt kényszeríteni nem lehet. Belülről kell, hogy jöjjön.

Most már kijelenthetem, bár nem volt kevés idő, azt hiszem sikerült. Fogalmam sincs, hogyan csináltam, de sikerült.

Ezért írtam azt, hogy más lesz ez az ünnep, hosszú idő óta.

És olyan jó így! Tud kalapálni újra a szívem, mert közeledik...Érzem a fényekben a vibrálást, a zenében a dallamot, a díszítésben a szívet, és, ami a legfontosabb, magamban, belül, a lelkemben, érzem az életet.

Valahogy olyan érzés, mintha megtaláltam volna magamban újra a kislányt. A kislányt, kit az évek során elhagytam magamból, mélyre bújtattam a sötétségbe, elfelejtettem, mintha nem is létezett volna soha bennem.

Azt is érzem már, mi mindent elvesztettem, azért mert hagytam őt elveszni.

De most boldog vagyok, mert egy láthatatlan hálón át szembetalálkoztam vele, megfogtam a kezét, és nem fogom többé elengedni őt. Én ő vagyok, s ő pedig én. Egyek. Nélküle nem az lennék, aki, s ő is már rég meghalt volna, ha én nem vagyok.

Tudom, furán hangzik, de olyan spirituális érzésem van, mintha sok-sok éve meghalt valakim támadt volna fel, s itt lenne újra velem.

Kimondhatatlanul könnyű érzés!

Kettő nap, és itt van. És én készülök, várom, lelkesedem, mézeskalácsot sütök, és ajándékot csomagolok. Olyan ajándékot, ami nem pénzbe, sokkal inkább csak szeretetbe került, amit nem sajnálok, hisz van belőle bőven.

Itt, belül, újra a szívemben.

Pár napja egész jó kedvem van. Valahogy derűsen látom magam körül a dolgokat. Hiszem, s nem csak hiszem, hanem érzem is valahol legbelül, hogy most is megoldódik minden majd, s most is úgy alakul majd, hogy szép karácsonyunk lesz, nyugodtak leszünk, akkor is, ha bőven marad min nyugtalankodni, ajándék is lesz, úgyis, még ha kicsi is, rég nem az a fontos nekünk már, sokkal inkább az összetartás, az, hogy együtt vagyunk, fontosak vagyunk egymásnak s vigyázunk egymásra.

A világ olyan, amilyen, nincs mit tenni...De tudom, érzem, hogy van felettünk egy őrangyal, aki vigyáz ránk, óvja az egységünket, s amikor már tényleg ott legeslegalul vagyunk, elfogy minden reményünk, szívünk megkövesedik, s a csalódottság járja át lelkünket, olyankor mindig csurrant-cseppent valamit, egy aprócska segítséget, onnan fentről úgy alakítja a dolgokat, hogy meglássuk, tudunk cselekedni, képesek vagyunk segíteni magunkon, s már ettől is JOBBAN érezzük magunkat, mert a remény apró csírája újra visszaköltözik szívünkbe.

Szóval, kedves őrangyalom, köszönöm neked, ezúton is, millió hálám azért, mert vigyázol ránk, nem hagysz minket magunkra, adsz nekünk esélyt, amitől újra és újra fel tudunk állni, és vissza tudunk kapaszkodni.

Angyalka, kérlek maradj mindig velünk!...:)

Ha egyszer majd túl leszünk ezen, remélem, akkor tudok majd újra szívből mosolyogni. Sőt, nevetni is. Ám egyenlőre csak kétségek vannak, s bizonytalanság. A félelemről már nem is beszélve. Bár, igazából nem félek. Nem félelem ez. Csak görcsös gyomorszorító szorítás, düh, s végeláthatatlan tehetetlenség. Azt már elfogadtam, hogy a múlton nem tudok változtatni, akármennyire is szeretnék.  Csak lenne egy út, ami nyitott lenne számunkra, egy járható, amin el lehetne indulni, s ami ebből a helyzetből is kihozna egy élhető, egy kicsit normálisnak mondható létezést számunkra. Csak mindig arra gondolok, hogy mi lesz, ha nem így lesz? Mi lesz akkor?

S ezért jönnek a nyomasztóbbnál nyomasztóbb gondolatok.

Legszívesebben úgy itt hagynék mindent. De tényleg. Az az igazság, hogy bennem, legbelül, mindig olyan nagyon sok életkedv volt, s életszeretet, soha nem voltak öngyilkos gondolataim, soha. Sőt, elképzelni sem tudtam, hogy valaha is lehetnek. S lőn. Idáig is eljutottam. Hogy most már vannak.  És ez megijeszt. De az ijeszt meg a legjobban, hogy ilyenkor, amikor végigpörög bennem ilyesfajta gondolat, átjárja minden egyes porcikámat, lentről felfelé,  és vissza, akkor még azt sem látom magam előtt, illetve látom, de úgy látom, hogy nem tud érdekelni, hogy mi lenne azokkal, akiket itt hagynék, mi lenne a családommal, akik tudom, hogy nem lennének képesek elviselni a fájdalmat, a veszteséget, belepusztulnának lelkileg az elvesztésembe, tudom. De én ezt akkor már nem tudnám. S ha látnám is, esetleg, egy másik dimenzióból, az már biztosan nem úgy fájna, mint itt, a földi életemben. Csak a vágy van bennem, ilyenkor, hogy el, innen el, s olyan jó lesz megkönnyebbülni, letenni a mázsás köveket, s minden rossz cselekedetem következményét, nem akarok tudni már semmiről, senkiről, ez a világ nem kell már nekem, mert becsapott, átvert, és nem leszek képes már soha helyrehozni az életemet. Nincs ilyenkor bennem életkedv. Semmi. Minden dolog fáraszt, letaglóz, vagy érdektelen már számomra, nincs hitem semmiben, senkiben, mélységesen egyedül érzem magam a gondolataimmal.

Most már megértem az öngyilkos embereket. Most már LÁTOM, min mennek keresztül. ÉRZEM azt, mit érezhettek az utolsó pillanatban. S azt is felfogom, ami ezidáig felfoghatatlan volt számomra: TUDOM, miért nem képes látni, érezni ilyenkor a visszatartó erőt. Mert ilyenkor csak az borítja be az embert, hogy rossz, hogy fáj, hogy nincs menekvés, nincs más kiút,  meg KELL tenni gyorsan. És sajnos egy kis alkohol nagyon nagy segítség  tud lenni ebben.

Meghalt nem rég egy ismerősöm. Körülbelül két hónapja ismertem. Nagydarab, mosolygós mackó ember volt, csupa szív, áradt az egész lényéből valami, ami szerethetővé tette őt. Sokszor csak ránéztem, s melegség járta át a szívem. Volt egy boltja, ahol reggel öttől este hatig dolgozott, visszajáró törzsvásárlói voltak, mindenkihez volt kedves szava, vagy egy mosolya. Két kamaszgyermeke volt, akik nagyon ragaszkodtak hozzá, szép nagy háza, felesége, szóval egy külső szemmel nézve tökéletes élete. Ám ez csak látszat volt . A valóságban ez az ember tele volt gondokkal. Tönkrement a házassága, válni készült, gyermekei távolodtak tőle, nem keresték nagyon a társaságát. Adóssága nőtt, úgy, ahogy a szerencsejáték függősége is, ami egyre lejjebb és lejjebb csúsztatta őt. Kereste ő a kiutat. Kapaszkodott az utolsó kapaszkodóba, kiabált segítségért. Ám nem lelte a segítséget, a kapaszkódók egyre fogytak, s a fülek süketek maradtak, ő pedig mélységesen egyedül érezte magát. Ez az ember még az utolsó napján is hazafelé menet bevásárolt, vett húst, hozzávalókat, s lelkesen mesélte, hogy másnap mit fog főzni a gyerekeinek. Ez a másnap azonban az ő számára már nem jött el. Vett még pár doboz sört, estére magának, két szatyorral majdhogynem vidáman lépkedett fel háza lépcsőjén. Mi vittük haza, és még most is előttem van az a nagydarab aranyos kis medve, sosem felejtem el. Ezek után ki tudja mi történt vele, s az ő lelkében. Biztos hogy történt valami, még akkor is, ha más számára az jelentéktelennek tűnik, akkor is. És abban is biztos vagyok, hogy máskor is került már nagyon közel ehhez az állapothoz. Nem mondta senkinek, honnan is tudtuk volna, de így utólag azt gondolom, ha akartuk volna, láthattuk volna a szemeiből. Háromnegyed  hétkor ért haza, és negyed nyolckor már hívta egyik barátját, hogy igyanak meg együtt pár sört. Talán, ha akkor ráér az a barát, illetve, ha van kedve vele tartani, talán akkor kibeszélhette volna, talán akkor megmenekült volna most is. De egyedül maradt. A gondolatai behálózták, megőrjítették, nem tudott megszabadulni tőlük. Ez a legrosszabb. A legkegyetlenebb. Azt már soha nem tudhatjuk meg, meg-e bánta azt, hogy beszedte azt a rengeteg sok gyógyszert. Hogy az utolsó pillanatban már visszacsinálta volna-e. Én azt gondolom, igen, mert legeslegutolsó kapaszkodóként, talán már félig ájult állapotban még írt egy sms-t egy hozzá közel álló szeménynek, amiben ez állt: "Lehet, hogy nagy hülyeséget csináltam..." De az sms-t este már nem olvasták el, csak reggel vették észre. Ám akkor már késő volt. Ennek a nagy mackóembernek addigra már megállt a szíve. Számomra azóta is felfoghatatlan, hogy nincs többé. Egyszerűen, ha rá gondolok, nem hiszem el, hogy ez megtörtént. Látom őt, ahogy áll a bolt ajtajában, és nem tudok belegondolni abba, hogy volt, és most meg nincs. De, amit ez az ember átélhetett, azt nem kívánom senkinek.

Azért írtam ezt le, mert sokan hiába mondják, hogy áh, én soha sem kerülhetek ilyen helyzetbe. Dehogynem. Én is mondtam, nem is olyan rég. Mégis, sokszor olyan közel kerülök a legmélyebbhez, hogy csak.  De erős vagyok, erős a lelkem, visszatornázom magam, legyőzöm a fejemben kavargó démont, s még egy aprócska reményt is érlelek legbelül. Mindig és mindig.

Mackóember feladta. Én nem akarom feladni. És csak remélni tudom, hogy nekem nem így jön el majd az utolsó pillanat.

Néha azt érzem, hogy meg akarok halni....

Ma van az én drága kisfiam 17. születésnapja. S amellett, hogy ma ultra szar napom volt, utáltam mindent és mindenkit, legfőképp a főnökömet, de nem csak őt, hányingerem volt az emberektől, a jóléttől, ami olyan nagyon távol áll most tőlünk, s ráadásul nem is éreztem jól magam, fáztam, és csak egy vágyam volt, feküdni, aludni, elfelejteni ezt az egész nagy büdös világot egy életre.

Csak egy kérdés tombol a fejemben: Meddig tart ez még???...

DE!

Boldog vagyok, hogy már ekkora, hogy ilyen szép, sudár, édes, nagy, de mégis kicsi, az én kicsim, áldom ezt a sok évet, és hálás vagyok, mert tudom, hogy sokan mindent adnának ezért.  Visszagondolok, s csak sóhajtok, mert oly messze már az a koraszülés, az én bankok hillton-om, a sok sírás, idegeskedés, fájdalom...

TUDOM, hogy semmi sem történik hiába, mindennek ára van, s küzdeni kell, s az a  a legfontosabb, hogy EGYÜTT VAGYUNK.

Szeretlek kisfiam, Isten éltessen, sokáig, sokáig, sokáig!!!!!!!

....A bejegyzéseket, hála a freeblognak, és a google readernek. Szuper.

Mondjuk én még nem szólhatok semmit, mert csak ez a pár kis bejegyzésem veszett el, de azért sajnáltam volna. Még egyszer már nem tudja ugyanúgy leírni az ember.

Csak a kommenteket nem lehet visszahozni, sajna, de azért  kedves Kyorsi, és Judit, ezúton is KÖSZÖNÖM!!!:)))

Hát ez érdekes.

Eltűntek az új bejegyzéseim. Kommentekkel együtt. Ez meg hogy lehet??

Sőt. Visszaállt a szünet-gomb is. Nem értem...:(

Na, majd holnap vesződöm vele, ma már nincs erőm...

Köszönöm azoknak akik írtak, és  itt vannak velem!! !!!!

Talán túl őszinte voltam???

Kicsit rég írtam.

Igazából, azt kell mondjam, megvoltam blog nélkül. Jól megvoltam.

Néha elkapott egy-egy kósza érzés, hogy írnék, de mivel inkább nem törődtem vele, elmúlt. Másik kósza érzés bennem, hogy törlöm az egészet, nincs már szükségem rá, nem adom ki magam többé senkinek. Nem tettem meg, a félelem erősebb volt bennem. A félelem attól, hogy megbánom.

Aztán volt egy hét, amikor nagyon kellett írnom, így nyitottam egy blogot, csak magamnak, egyes egyedül egyetlen önmagamnak. Hogy bírjam. Sokat nem segített, de legalább nem maradt bennem.

Azt kell mondjam, az élet nem sokat változott.  Körülöttem legalábbis.

Egyedül vagyok, néha a lelkemben nagyon. Van családom, fiaim, társam, szeretem őket, szeretnek, számíthatnak rám, s én is rájuk. De ez mellett időnként olyan egyedül vagyok, hogy szinte fáj. Senki sem tartott ki mellettem, a régiek közül, (kivéve egyetlen hosszú-hosszú évek óta tartó barátságot) de senkit sem hibáztatok ezért. Tudom az okot, ám hiába tudom, attól még hasogatja a szívemet.

Mondom, a régiek eltűntek, de már annyira, hogy nem csak ők rám, én sem vagyok már kíváncsi rájuk. Ez van. Voltak, elmentek. Ki erre, ki arra.

Nagy magányomban azonban egyszer-egyszer gondolkodóba estem.

Bár elment mindenki, attól függetlenül újak jöhetnek. Talán kitartóbb leszek, s velem is azok lesznek ők.

De ha elbújok, eltűnök, megsemmisülök a világ számára, akkor milyen esélyeim vannak? Semmilyenek.

Kell adnom esélyt másoknak, kell adnom magamnak, s hagynom kell egy ici-picit a régieknek is.

De, legfőképpen nekem most az a  fontos, hogy tegyek magamért, hogy ne adjam fel,  s el kell hinnem, hogy nem szabad lemondanom önmagamról. Soha. Soha ebbe a büdös életbe.

Ezért most újra nyitom a blogot, nem zárom el, s nem törlöm ki, ez vagyok ÉN.

Sőt, bemásolom ide  azt a pár postot, amit magamnak írtam nem rég, mert az is én vagyok.

Szükségem van magamra, s szükségem van másokra is.

A többit meg.....

Meglátjuk.

Megérkeztünk, itt vagyunk. Minden jó. Picit fáradt ma mindenki, mert alig aludtunk, az izgalom, a pakolás, készülődés miatt. Az első nap mindig ilyen.

Most jó itt. Olyan ez, mintha hirtelen belecsöppentél volna egy másik világba. Mexi kicsim is annyira élvezi ezt, az ideutat is jól viselte, és  pörög egész nap, jön-megy, általában kint van az udvaron, neki ez most új, hogy ennyit lehet kint, szabadon. De a kicsi drágámnak úgy látom, mindegy hol van, a lényeg csak az, hogy együtt lehessen velünk.

Az idő javul, holnapra még jobb lesz, az előbb mondta a tévé, hogy a héten visszatér a nyár. Na, az jó lesz. Nem is lehet másképp, ha már így összejött minden: szabadság, pénz, időpont.

Anyumat is hívtam, el akartam nagy örömömben újságolni neki, hol vagyok, de nem volt túl beszámítható állapotban sajnos. Nem baj, majd még próbálkozom, s elmesélem neki, mennyit változott Szárszó.

Nyugalom van most a lelkemben.

Holnap csavargunk majd egy nagyot. Az igazi az lenne, ha rábukkannék arra a kis házikóra, ahol annak idején voltunk, bár erre nem sok esélyt látok.

Nem baj, szívemmel-lelkemmel itt vagyok, s nem csak én, hanem az a réges- régi énem, kislánylelkem is.

Hát ennyit mára. Még iszogatunk egyet, kártyázgatunk, én pedig minden pillanatot próbálok magamba szívni, újra.

Holnap hétfő....és szabadság....!!!!

Nem kívánok jó időt....csak ennél JOBBAT.

Balatonszárszó vár!!!!!!!!!!!!!:))))))))

Selymesen suttog egy érzés...Halk hangok, éjszakai sötét neszek, a csend nagy ölelése, s egy semmiből induló dal...

A fák most is úgy állnak ott, mint akkor. Sokat láttak, sok vihart kibírtak, küzdöttek ők is. Megtépázva, de keményen állnak még, s állni is fognak, tovább.  Az élet halad mellettük, és ők csak figyelnek. Talán olykor irigykednek is ránk, emberekre. Bár legtöbbször mégis úgy érzik, jó  nekik így. Csak állni, és figyelni, meg nem szólalni, csak suttogni a szellő irányításával.

A hosszú-hosszú évek sok mindent mutattak. Szépséget, jókedvet, reményt, hiúságot. Életörömet, sok-sok nevetést, felszabaduló érzelmeket. Történt errefelé már minden, olyan is, minek élménye rég homályba veszett már. Csak a fák nem felejtették el. Ők magukba szippantották a múltat.

Jártak itt oly sokan. Oly sokféle ember.  Az élet körforgása keringőjében.

Családok, párok, fiatalok, öregek, gyermekek.

Jártam itt egyszer már én is.  Kislány voltam még, s társaim a szüleim voltak, egy mindent megteremtő édesanya,  s egy szelíd, öt hűségesen követő ember, az én édesapám. S igen, akkor még volt egy testvérem is... Egy család voltunk akkor.

A világ viszont megváltozott. A fák ezt jól látják, tudják, hogy ez az örök körforgás.

Mi, így együtt, soha nem megyünk már oda vissza. Elmúlt, véget ért az az összetartás. Szilánkok vannak már csak belőle, s egy lélek, kit magához szólított az úr.

Az emlékek is halványak, a fekete-fehér képeket nézve fel-feldereng egy kép, egy illat, egy dal, egy élmény...majd újra tovatűnik a semmibe. A cseresznyefa is talán még mindig él, mely alatt annyit mókáztunk, s aminek gyümölcsével degeszre ettük magunkat. A kislány, ki szorította magához a kis elefántot azon a bizonyos hajón, messze már. Az az arc hol van már, azok az álmok, ki emlékszik arra már?

Mi, így együtt, soha nem megyünk már vissza.

De én igen. Felnőve, megváltozva, kívül-belül kicserélve...

Viszek magammal két fiút, s egy társat. Az én  családomat.

Eltelt sok-sok év. Napsütés, zápor, zivatar, az évszakok feltartózhatatlan váltakozása, emberek, élmények, életek elmúlása.

Visszamegyek oda,  s bensőmben sejtelmes rebegés.

Ott lenni, felszabadulni, örülni, pihenni újra.

A fák pedig figyelnek tovább. Csendben, megadóan, szippantják magukba  a látottakat.

Vajon, ha meglátnak újra engem, emlékezni fognak rám?...

...Nagyon magam alatt vagyok, és hányinger fog el minden egyes tükörbe pillantásnál, olyankor általában egy dolgot teszek. Hirtelen elhatározásból, hamar-gyorsan fodrászhoz megyek, mintha az életem múlna ezen...

Ma is ezt tettem.

Kicsit jobban vagyok, de sajna tényleg csak egy kicsit.